Kapcsolataink...

Azt mondják, hogy az ember alapvetően társas lény. Ez nekem valamikor azt jelentette, hogy beszélgetnek, segítik egymást, figyelnek egymásra.
Sajnos, mára ennek más lett a jelentése a többségnél. Beszédünk elsilányult, tetteink és figyelmünk nagyrészt magunkra irányul, illetve csak arra, hogy miként tudunk ártani másoknak. Tudom, ezt egyesek megint pesszimista, demagóg írásnak fogják minősíteni. Ők azok, akik csak a kocsiból látják a falu életét, még akkor is, ha olyan beosztásban vannak, amiben tudniuk kellene, kik, milyen véleménnyel vannak tetteikről. Olyannal is találkozhatunk, amikor egy egyszerű, magánjellegű kérdés, megállapítás is a közösségi oldalra kerül. Erre majd visszatérek még. Sokat hallani a szabadságról - ami már elcsépelt, nem definiált szó lett - meg az összefogásról. A gyakorlatban mégsem valósul meg a legkisebb szinten sem, illetve mégis - érdekek és érdekcsoportok közt nagyon is jól működik. Egy gond van velük. Nem hosszú távú, a közösség javát szolgáló tevékenységekre irányul.
Végre beköszöntött a szép idő. Dolgom lévén, reggel elindulok a postára. Az egyik közeli házból hangos veszekedés hallatszik ki, ez itt mindennapos dolog. Útba eső boltok előtt pálinkát ivó, munkásruhás férfiak adnak nyelvleckét az arra tévedőknek. Elsétálok a régi óvoda udvara mellett. Épp kint vannak a lurkók, szaladgálnak, játszanak. Kicsit odafigyelve, náluk is röpködnek a válogatott szidalmak, trágárságok. Az iskolánál hasonló, keresetlen kifejezések töltik meg a levegőt. Az önkormányzat felé közeledve, egy onnan távozóban levő nő nyilvánítja véleményét hasonló módon a bent dolgozókról.
A tapasztaltakban egy közös pontot vélek felfedezni. Sehol, senki nem tette szóvá, nem háborodott fel, mondhatnám, természetesnek vették ezt a beszédstílust.
Valamikor tanultam, hogy a nyelv változik, fejlődik, új szavak kerülnek be a mindennapi kifejezésmódunkba. Akkoriban édes anyanyelvnek hívták, mára ezt már csak a költészet napjára rendezett előadások emlékeztettek. Sajnos, ez már igaz a médiumokra, az írott sajtóra különösen. Kijelentéseinknek, mondatainknak elveszett a súlya, nem vállaljuk annak következményeit. Természetes, hogy gyerekeink olyan szavakat használnak jelzőként, aminek a jelentéséről fogalmuk sincs, de otthon ezt hallották és erre nagyon mérges lett valamelyik szülő? Ez lenne a példamutatás részükről.
Szerintem vannak, akik még emlékeznek arra az időre, amikor egy kézfogásnak, adott szónak nagyobb követelménye, súlya volt, mint manapság egy másodfokú bírói ítéletnek. Sajnálatos módon ott is érdekesen fogják fel szavainkat. Elfogadottá vált a véleményszabadság nevű fogalom. Gyakorlatilag bárkiről, bármit mondhatok - lesüllyedve a rosszindulatú pletyka szintjére - következmények nélkül. Sokan ezt meg is teszik. Figyeljünk csak egy kicsit jobban a közértben, kocsmában, presszóban és a szokásos „...mit főzöl, mit veszel...” kérdések mellett hallani fogjuk, hogy más mit csinált, mit nem csinált, mit fog csinálni. Ez persze a következő helyen máris továbbadásra kerül, anélkül, hogy az érintettről tudnák a valós tényeket. Így alakul ki, hogy valaki már kétszer meghalt, százezres adóságai vannak magánszemélyek felé, piroslámpás házat tart fenn, uzsorából él, stb. Nem értem és nem is fogom megérteni, hogy valakinek mi jó van abban, ha másokról valótlan, fals információkat terjeszt vagy talál ki. Tanulmányaim alapján ők a kisebbségi komplexusban szenvedők, akik így kompenzálják hiányosságukat. Fájdalommentesen kezelhető...
Megemlíteném a Ptk. 2:80. § - A jóhírnévhez és a becsülethez való jog című részét, mely szerint: (1) A személyhez fűződő jogok védelme kiterjed a jóhírnév és a becsület védelmére. (2) A jóhírnév sérelmét jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel vagy valós tényt hamis színben tüntet fel.
Bármennyire is fontosnak és jól értesültnek tartják magukat, gondolják meg, kiről mit állítanak. Az sem árt, ha körülnéznek a saját házunk táján...
Visszatérve a közösségi oldalakra. Sokan használják, de nincsenek tisztába vele, hogy ott is jelentősége van a leírt szavainknak. Azt most ne firtassuk, hogy hány éves kortól lehetne némelyiket használni, inkább a tartalomra koncentráljunk. Nem tudhatjuk, hogy ki és milyen szándékkal olvassa azokat. Tanuljuk - tanítsuk meg magunkat, egymást azok használatára, hátrányaira is. Főleg a gyerekeinket tanítsuk meg, hogy azt nem csak az olvashatja, akiknek szánják! Ne higgyük el, hogy mert ismerjük a betűket és játszani is tudunk, a gépen már profi felhasználok lettünk.
Egy másik dolog a kapcsolatainkkal összefüggésben az agresszió. Bizony ez egyre jobban jelen van akár a családi, akár a társadalmi életünkben. Vajon mitől lettünk ennyire intoleránsak egymással szemben? Annyira, hogy a családtagjainkban is halálos ellenséget látunk. Ennyire csökkent a tűrőképességünk vagy a kapcsolatok minőségében lettek zavarok? Különféle jelzőkkel aggatjuk fel egymást, mert a másik nem azt és úgy gondol dolgokra, mint mi. Ennek egy szomorú megnyilvánulása, amikor két hatvanon túli nő kapával esik egymásnak a kertben. Voltak íratlan együttélési szabályok, amiket mindenki ismert, elfogadott és nem voltak konfliktusok. Ezek mára feledésbe merültek és a „nekem mindent szabad”, „jogom van hozzá” felfogás vette át a helyét. Az elintézési mód pedig jó esetben a bíróságon történik, rosszabb esetben fizikai elégtételt vesznek az egyszerű problémáknál is.
Közeledik anyák napja. Vajon a gyerekeink szeretetből, tudatosan készülnek a tiszteletük kifejezésére vagy csak ez is egy iskolai program lesz náluk? Mi felnőttek milyen módon fogjuk köszönteni édesanyáinkat? Megint versenyezni fognak az ajándék értékének nagyságával? Lehet, hogy egy köszönöm vagy egy jó szó többet érne... Persze nem csak kampányszerűen, évente egy napon, hanem sokkal többször.
Az biztos, hogy egyre nehezebb körülmények köszöntenek ránk anyagi oldalról. Ennek velejárója kell, hogy legyen az emberi kapcsolataink ilyen mérvű értéktelenedése is? Nem hiszem!
Egyszerűen a pénzvallás gyakorlása közben talán egymásra is kellene figyelnünk. Nem attól leszünk emberek, hogy mennyit harácsoltunk össze vagy, hogy milyen pozícióba sikerült felmásznunk mások hátán, milyen módon tudjuk megalázni, kihasználni embertársunkat.
A történet politikai vonatkozását direkt nem hoztam szóba. Azt képzelje mindenki hozzá, ha úgy látja, hogy szükséges.

Perkáta, 2012. április 26.

Cs.T.