Egy aktuális írás a Facebookról

Dunaújváros - „Azt mondtam, nem írok semmit újévig, hiszen ki ér rá most olvasgatni! Ez a téma annyira ehhez az időszakhoz tartozik, hogy nem tudtam megállni. Olvassa, aki olvassa - vannak, akik már olvasták is, bár nem pont ebben a formában - aki nem ér rá, de érdekli, majd elolvassa később” - írja Keresztury Ferencné a Facebook-oldalán, aki Perkátán született.

Aktuális írására nyelvi lektorunk hívta fel a figyelmet. Megkeresésünkre a következő választ írta Erzsi néni:

„Megtiszteltetésnek veszem, ha érdekesnek találták az írásomat. Perkáta mindig is a szívem csücske volt és marad, ezernyi emlék köt hozzá. 1948-ban születtem ott. A mai napig van kapcsolatom a faluval, szívesen látogatom meg a sajnos már egyre fogyó, régi ismerősöket.”

Perkáta Online (HCJD & HLSZ)

Szilánkok, morzsák, szösszenetek...

Ez egy teljesen rendhagyó önéletrajzféle részlete, ami apró - leginkább humoros - történetekből áll össze. A mosoly, a nevetés nagyon fontos az ember életében, amíg tudunk nevetni, nagy baj nem lehet. Pedig abból volt nálunk is elég, de édesanyám folyton mosolygó szeme, áldott természete, amivel a gondokat kezelte, édesapám el nem fogyó humora átlendített minket minden nehézségen.

Ez a rész most a legaktuálisabb, hiszen a régi karácsonyokról szól. Csak mesélek, hátha olyan is elolvassa, aki akkor még nem élt, mégis kíváncsi azokra az időkre, amikor nem volt természetes az ajándék a fa alatt, valakinek, valakiknek meg kellett küzdeni érte. Ebből kimaradt a humor, de ide nem is illik, úgy gondolom.

Perkátán születtem, a Győry kastély dombja és az Árpád utca dombja közötti völgyben, egy aprócska, rozoga házban. Az otthon szülés akkor természetes esemény volt, a „gólya néninek” - így emlegette anyukám a bábát - sem kellett büntetéstől tartania, inkább nagy tiszteletnek örvendett a faluban. Másik világ, másféle szokások, törvények. Hogy jó-e vagy rossz, döntse el a kedves olvasó, ha tudja!

A gyerekkorom maga volt a szabadság: a patakparti bokrok, a rétek, a bőtermő eperfák, a korlátok nélküli tér szabadsága. A napi küszködés, a politika, a gyűlölködés, a sunyiság a felnőttek dolga volt.

A jégvirágok a rozoga ház ablakán édesanyáméknak azt üzenték, hogy már megint elfogyott a tüzelő, nekem viszont azt, hogy varázslat történt, aminek az eredményét nem győztem bámulni.

A karácsony nekik több hetes fejtörést, szegény anyusnak sok napi virrasztást okozott a petróleumlámpa fényénél, a hideg konyhában. Nekünk, gyerekeknek a titkok izgalmát, a Jézuskának írt és az ablakba kitett levelek sokaságát jelentette, amit a mi „jézuskáink”, ha elolvastak, csak sóhajtottak nagyot a teljesíthetetlennek tűnő kívánságok láttán. Karácsonyra valahogy mégis teljesült majdnem minden. Lehet, hogy a baba testét anyukám varrta, mert csak a fejére sikerült összekaparni a pénzt, lehet, hogy a bababútor papundekliből - keménypapírból- készült, de csodás volt a kárpitozása és a legnagyobb erénye, hogy ott díszelgett a karácsonyfa alatt.

Később, mikor a nővérem már nagyobbacska volt, elvállalta, hogy kitisztítja a tyúkólat egy tehetősebb családnál, így kereste meg nekem a fa alá valót. A legkedvesebb mesekönyvem megszerzéséért kukoricacsutkából, krepp-papírból és vattából mikulásokat készített, azokat árulta a piacon fagyoskodva, de a viszontagságokat azonnal elfelejtette, amikor meglátta a boldogságtól csillogó szememet. Nem véletlen, hogy ennek a verses mesének az első pár versszakát még ma is tudom.

A bátyám, aki már Budapesten dolgozott akkor, órákat állt sorba, hogy a két húgának banánt, narancsot, fügét szerezzen. Akkor nem voltak dugig a boltok a tél teljes ideje alatt déligyümölccsel. Karácsonyra behoztak egy szerény szállítmányt, amiből közönséges halandó meghatározott mennyiséget kaphatott. Akinek volt kapcsolata, az a pult alól számíthatott némi pluszra, akinek nem volt, az néha már hajnalban elkezdett sorban állni érte, és gyakran, mire a pulthoz ért, az eladó széttárta a karját, mert elfogyott. A mi bátyánk a sorban állók közé tartozott, de valamit nagyon ügyesen csinált, mert sikerült déligyümölcsös karácsonyokat varázsolni nekünk.

Más értéke volt akkor az ünnepnek, jobban becsültük azt a keveset, amit kaptunk és jobban becsültük magát az ünnepet is. Na, de nem akarok a károgók kórusába tartozni, más az életünk, mások a lehetőségek. Azt sajnálom csak, hogy a felhalmozott tárgyak, ultramodern kütyük nem ugyanazt jelentik a mai gyerekeknek, mint nekem a mesekönyvem. Megkapják, megunják, félre dobják, és már mást akarnak, amit rendszerint meg is kapnak. Nem ismerhetik meg azt az érzést, amit nekem Jékely Zoltán, Csunyinkáról és Cendrő királyfiról szóló meséje adott. Bár, ki tudja, mit hoz a jövő?

A jelenben is vannak családok, ahol az ajándék a karácsonyfa alatt - ha egyáltalán telik karácsonyfára - elérhetetlen álom. Na, az ő gyerekeik már tudnak erről valamit.

Dunaújváros, 2019. december 21.

Keresztury Ferencné

Illusztráció: pixabay.com