Osztálytalálkozó

Ennyit utazni egy osztálytalálkozó miatt! Kilenc óra várakozással vegyes zötykölődés. A nemzetközi egész elviselhető volt, de a helyközi... Kényelmetlen, lassú, megáll minden fánál; egyben van minden, ami miatt, ha tehetem, kerülöm az efféle utazást.

Megváltást ígér, ahogy a vonat a célállomáshoz közelítve lassít. Ezt az illúziót percek alatt kiábrándultsággá foszlatja a pályaudvart övező gaztenger, a peronon kiszámíthatatlanul tekergőző szemétkígyó és az állomás elhanyagolt épülete. Málladozó vakolat, hiányos esőelvezető, évtizedek óta felújítatlan ablakok és ajtók. Belépve a mosdóból áradó fertőtlenítő, valamint a restiből átkúszó tömény kocsmaszag elegye vezényel hátra arcot. Jó helyen járok? Ez rosszabb, mint négy évtizede volt! Felfoghatatlan, hogyan bírja ki napi nyolc-tíz órán keresztül az itt dolgozó pénztáros, trafikos és büfés.

Úgy tűnik, itt nem megállt, kifejezetten visszaforgott az időkerék. Remélem, ennél csak kellemesebb élmények várnak rám az iskolához vezető úton!

Harmincöt éve nem láttam őket. Még belegondolni is szörnyű, mennyire megöregedhettek! Többségben lehetnek, akik nem kerültek távol a várostól, ők persze biztosan ismerősként üdvözlik egymást. Gondolom, sokuk a szakmához is hű maradt. Nem úgy, mint én, aki igencsak kilógtam a sorból. Másként öltöztem, más zenéket kedveltem, más helyekre jártam, mint a többség. Majdnem mindenből kimaradtam, ami nekik fontos volt, ez többször konfliktusok forrása is volt. Általában egész jól tanultam, de mennyi mindent feleslegesen... Időnként besokalltam, amiből egyenesen következett, hogy napokig csak bepakolásnyi időre nyitottam ki a táskámat. Igazából ma sem értem, azon a pár napon miért nem voltam hajlandó tanulni. Napokig csak néztem ki a fejemből. Aztán jól bele kellett húzni, hogy behozzam a lemaradást.

Koleszos voltam, magányos, ettől nagyon szenvedtem. Unaloműzőként sokat olvastam és gépiesen megtanultam mindent, amit kellett, miközben igazán semmi sem érdekelt. Semmi. Egyedül örök szerelmem a gitár.

Zenetanárként majd' egész nap gitárt ölelni közben ezt a gyönyörűséget megosztani a fiatalokkal a legjobb dolgok egyike. Persze az aktív zenésznek lenni sem rossz, de már visszafogottabban élem a sztereotípiákban gyakran visszaköszönő bohém zenészéletet. Játszani imádok, de a sok utazás már kezd terhes lenni. Hétvégeken még csak hagyján, de a hosszabb turnék egyre megterhelőbbek.

Hosszú ideig nem fájlaltam, hogy ezek miatt elvesztettem Annát és Ágit is majdnem. Sőt kifejezetten gondtalanabbnak éreztem magam a válás után. Megszabadultam a béklyóktól, amiket Anna állandóan elégedetlen tekintete, menetrendszerű szemrehányásai, és Ági érthetetlen magába fordulása jelentett. El tőlük, el a városból, de még az országból is; el minél távolabb! Nagy szabadságomban meg sem álltam a zene városáig. Hogy én mekkora barom voltam! Csak magamat láttam, közben észre sem vettem, mennyire magukra hagytam őket. Tavaly döbbentem rá, amikor megszületett Kisádi. Pár hetes volt, amikor először látogatóba mentem. Érkezésemkor Ádám épp fürdette a kicsit. Én soha, nem csak hogy nem fürdettem Ágit, esténként otthon sem voltam. Ez a fajta idill, az együttlétnek ez a röpke pár évig megadató, és semmivel sem helyettesíthető formája teljesen kimaradt az életemből. Mint sok minden más is.

Anna évek óta szóba sem áll velem, Ágival is elég hűvös a kapcsolatom. Kisádi érkezésének idején eszméltem rá, hogy az apa-lánya viszony egyik leglényegesebb eleme végérvényesen kimaradt életünkből. Mindig Ágiként beszéltem és beszélek róla, ez a szó, hogy lányom... Nem is tudom, kimondtam-e valaha? Azt hiszem, ez jellemzi a legjobban kapcsolatunkat. Vagy inkább annak fogyatékos voltát. Belesajdul a lelkem, ha rágondolok, és már jó ideje nem magamat sajnálom. Ágika, kicsi árva Ágika! Megbocsátja valaha, hogy nem voltam apja? Jóllehet, meg sem érdemlem.

A piát sem bírom úgy. Ha pohár kerül a kezembe... dehogy kerül, rég elhagytam a pohár nyújtotta körítést. Üvegből egyszerűbb és gyorsabb. Ha kinyitom, képtelen vagyok letenni, amíg ki nem üt. Pár éve a gyomrom kevésbé bírja, és időben megálljt parancsol. Miután visszautálta tartalmát, semmi mást, egyes-egyedül vizet tudok inni. Ez nem csak a kontrollvesztéstől véd meg, a közérzetem javulását is segíti. Ugyan, erre a tegnapi buli rácáfolt, még most is kába vagyok. Jó, hogy épp útba esik a Csillag, ki nem hagynám, hogy a bevált gyógymóddal enyhítsem a másnaposság gyötrelmeit.

Ha nem tudnám, hol vagyok, biztos nem ismernék régvolt törzshelyünkre. Amikor nem utaztunk haza, péntekenként itt múlattuk az estéket. Egyfolytában hülyültünk, és mekkorákat tudtunk röhögni... Akkor még nem kellett semmiféle hangulatjavító, ma pedig már azokkal sem jobb. Csupán elviselhetőbb.

Azok a jó kis brassói aprópecsenyék... Életre szólóan belém ivódott átütő illatuk és jellegzetesen csípős-fokhagymás ízük. Pénztelen napokon csak sült krumplira valót tudtunk összedobni, de az is jó volt és laktató.

A hely láthatóan szegényebb lett azzal, hogy már nem működtet konyhát. Idegen a berendezés, a benne zajló élet jellege és hangulata. Egyedül a vendégek zömének ifjú kora emlékeztet a múltra, de sebaj, ide nem nosztalgiázni jöttem. Regenerálódni egy kis töménnyel. Hörpintés, tetőtől-talpig cikázó borzongás, a nedű átjárja minden sejtemet; azon nyomban érzem a jótékony pezsdülést. Máris sokkal könnyebb. Na, jó jöhet még egy!

Nem jártam erre harmincöt éve. Jó, hogy az útvonalra emlékszem, nem kell kérdezősködni. Mennyi minden megváltozott! Valahogy zártabbak, teltebbek lettek a régen még szellős utcák, ezzel együtt sivárabbak is. Az akkor még üres telkeket beépítették, a régebbi háztömbök padlástereiben tetőtéri lakások, földszintjeiken üzletek. Az utcákat övező hajdani platáncsemeték óriásokká nőttek, míg az alattuk senyvedő bokrok reménytelenül nyurgulnak a fény felé. Eltűntek a házak elől a virágoskertek onnan is, ahol nincs egész nap árnyék. Bár jól esik a szárazságban kissé fényüket vesztett zöld árnyalatok változatossága, hiányzik a virágok nyújtotta üdeség és emberléptékűség; az aprólékos gondoskodás, melyet az aszfaltrengetegbe ékelt kicsiny kertek hordoznak. Van abban valami felemelő, ha egy ágyásban egy szál gaz nem marad kihúzatlan, egy nagyobb göröngy elmorzsolatlan, egy megdőlt szár felkarózatlan; nem kornyadozhatnak a kártevőktől, és nem is szomjazhatnak a virágok. Már néhány négyzetméterről is messze tud tükröződni a szépség iránti igény, a mindenre kiterjedő figyelem alapossága, a rendszeresség és következetesség; a múlt, a jelen, a rengeteg munka, mely nélkül előbb erejét vesztené, majd elhalna a jövőbe vetett hit.

Azt mégsem mondhatnám, hogy a szemek színéhségre kárhoztattak, itt a sokféle harsány reklámtábla nyújtotta diéta.

Jól elbámészkodtam! Máris késében vagyok.

Az iskola szinte semmit nem változott, bár közelről elég leharcoltnak tűnik. Bizony ráférne egy alapos felújítás! A portásfülke ugyanott, most egyáltalán nem kínos kezitcsókolommal köszönni egy harmincas asszonykának. Szemrevaló, formás teremtés, bár az összbenyomást némiképp rontja a szúrós tekintet, és az, hogy hiányzik arcáról a minimumként elvárható udvarias mosolynak még a csírája is. Mondom, osztálytalálkozóra jöttem; gimisek balra, közgázosok jobbra, így az útbaigazítás. A vezényszavak hallatán tudatosul, hogy mutatós külleme ellenére miért nem mondanám szépnek.

Gyanús a nagy csend, persze, biztosan elkezdték, sietősre fogom, mintha azzal bármit is behozhatnék. A folyosóhoz érve megtorpanok. A falon szinte összeérnek az időközben végzett osztályok tablói. Ez nagyon fura, új iskola lévén a mi időnkben csak néhány árválkodott a folyosón. A túlvégen egy pocakos alak fojtott hangon telefonál, közben bekötött kezével hevesen gesztikulál. Egy pillanatra megfagynak mozdulatai, alaposan végigmér, majd az ablak felé fordulva folytatja. Mélyen ülő, sötét szemei Ziskire emlékeztetnek, de őrá alacsonyabb, jellegtelen külsejű, mitugrász fickóként emlékszem. Ki nem állhattam. Nem csak megjelenésében, szellemében is harmadrendű volt, jellemében pedig... Egy sunyi kis szemét. Úgy tudott felszínen maradni, hogy közben másokat a víz alá nyomott. Folyton szívatott, sőt alázott is mindenkit, akit ért. Persze jó érzéke volt ahhoz is, hogy kivel ne kezdjen. Engem ugyan nem kóstolgatott, de egy szintén koleszos srácot rendszeresen. Tisztán emlékszem arra az esetre, amikor megkínálta egy buktával, amit a kis csóró örömmel elfogadott, és pillanatok alatt felfalt. Furcsálltam, hogy Ziski és sleppje félrevonulnak, nem értettem, mit találnak egy bukta megevésében mulatságosnak? Később derült ki, hogy a buktát valaki leejtette, majd a szemetesbe dobta. Ziski onnan vette ki, nem volt kételye afelől, hogy az éhenkórász kis falusi bekapja a csalit.

Bár egyszer nagyon megszívta. Harmadik év elején új srác jött közénk. Nem mindennapi figura volt, visszahúzódó, szótlan, s olyan alacsony, hogy a tornasor végére került. Valami kisgyermekkori betegség következtében teljesen kopasz, nem csak haja, de szempillája, szemöldöke sem volt. Ezért állandóan sildes sapkát hordott. Sok időt töltött a szabadban, eredendően világos bőre mindenkiénél jobban lebarnult, ám a sapka alatt halovány maradt. Ez akkor derült ki, amikor mindjárt az első héten Ziski egy laza mozdulattal lesuhintotta fejéről a fakó kis sapkát. Nem vagyok rá büszke, de én is röhögtem, annyira muris volt. Nem csak a kopaszság és a kreollal keretezett fehér fejtető együttes látványa, hanem az a zavarodott kapkodás, amivel Bodó menteni igyekezett a megalázó helyzetet. Ziski vérszemet kapott, s a következő nap az udvaron megismételte a mutatványt. Persze akkor is sokan röhögtek. Bodó vérben forgó szemekkel, lassan, minden szónak külön nyomatékot adva csak annyit préselt ki a száján: még egyszer meg ne próbáld!

A hétvégén többször eszembe jutott a két jelenet, és nagyon szégyelltem magam. De Ziski továbbra is jó heccnek tartotta, mert hétfőn egész délelőtt kereste az alkalmat az újabb akcióhoz, mígnem az ebédlői sorban megtalálta. Bodó mögé settenkedett, és suhintott.

Megfagyott a levegő.

Bodó nem a sapkáért nyúlt. Megfordult, és ütött. Egyet. Jól irányzottan, és akkorát, hogy Ziski orra és alfele ugyanazon pillanatban cserélt helyet cipőtalpaival, nedveikkel megjelölve a bizarr pozitúra helyét.

Ziski azon a héten nem jött iskolába, bár nem úszta meg teljesen, hogy láthassuk provokációinak csúfos következményét. Amikor megjelent, szája már nem volt leragasztva, az orra is csak kicsit volt dagadt, és fájdalom, a kékes-lila elszíneződés addigra sárgás-zöldre halványult. Pedig úgy elnézegettem volna cipóra dagadt lila ábrázatát. Soha többet nem kezdett Bodóval, annál is inkább, mert hamarosan megtudtuk, évek óta nyeri az ifjúsági bajnokságokat kajak egyesben.

A legközelebbi, az elsős osztálytermünk ajtaja nyitva, gombóccal a torkomban lépek be. Félhangos köszönés után körülnézek, tényleg nagyon megöregedtek, sokkal jobban, mint vártam. Köztük egész fiatalnak érzem magam. Zavarban vagyok, gyorsan elfoglalom a hátsó sorban szabadon maradt helyek egyikét. Miért a magyar tanár és nem az osztályfőnök áll a dobogón? Na, igen! Ő már biztosan befejezte mondókáját, s miután átadta a szót hajdani kollegájának, beült valamelyik padba. De hátulról nem ismerem fel, a sok őszülő fej között melyik lehet az övé.

A tanár úr ékesszólásban verhetetlen volt. Ma is ugyanolyan mívesen és élvezetesen tolmácsolja emelkedett gondolatait, mit kamaszkorunkban. Szerettük óráit, s kedveltük öt is, annak ellenére, hogy igen különös figura volt. Legszembeötlőbb az öltözködése volt. A hippi korszak végletekig leszűkített csípőnadrágjainak divatja idején ő állandóan bő nadrágban járt, amit - szorosra húzott nadrágszíjjal - nem a csípőjén, hanem derekán hordott, ennek következtében a nadrág csak bokájáig ért. Télen, nyáron vastag frottír zoknit viselt, ami félcipővel még csak-csak elment valahogy, de szandállal... Mindehhez igen jellegzetes, kötött léptekkel járt. Mintha nem lettek volna elég rugalmasak izmai. Száz szónak is egy a vége, a tanár úr megjelenése mindig, mindenütt nem csak feltűnést keltett, hanem derültséget is. Nem lehetett nem megmosolyogni a legképtelenebbül társított ruhadarabok gyakran maskaraszerű látványát. Ma már természetesen tudom, hogy az efféle földhözragadt dolgok fényévnyire vannak az ő valódi élettereitől, a költészet magaslataitól.

A legkevésbé sem volt gyakorlatias, az írószereken kívül minden eszköz kacskán állt a kezében. Erről akkor győződtünk meg, amikor a központilag elrendelt önkéntes munkában, az iskola kerítésének festésében a tanár úr is részt vett. Azt a kétbalkezességet alulmúlni... Lehetetlenség.

Harminc körüli fiatalemberként családját bűbájos, szintén tanár felesége és óvodás kisfia alkotta. El nem tudtam képzelni miből állt férji és apai ténykedése, mindig a felesége vásárolt, és vitte a gyereket oviba. Suliba menet gyakran láttam, a tanár urat viszont sosem, pedig neki is nyolckor kezdődtek az órái.

Bár egyszer mégiscsak megtette. Aznap felesége valami miatt nem volt otthon, így neki kellett elvinni csemetéjét az óvodába. Felöltöztette, ahogy tőle tellett, a végén sál, sapka dzseki és cipő - közben persze jól elszöszmötölte az időt. A gyerek egész úton nyafogott. A tanár úr meg kitartóan vonszolta, gyere kisfiam, mert elkésünk. De bizony a gyerek nem akart menni, egyre hangosabban tiltakozott, apuka pedig növekvő indulattal rángatta szegénykét. Az óvodában derült ki, hogy útközben egyik lábáról elveszett a cipő. Aznap délután a tanár úr a hátán vitte haza kisfiát.

Egy hétig ezen röhögött az egész iskola.

A különcségnek - már amennyiben nem felvett póz, hanem az ember lényéből fakad - vitathatatlan előnye, hogy időtlen. A tanár urat ennyi év múltán is ugyanolyannak látom, mint középiskolásként, tekintete tiszta, szokás szerint távolba révedő, s bár vonásai elmélyültek, arca nem ráncos. Csak a haja lett deres.

A többiek viszont... Olyan lepukkantak! Így néznek ki az ötvenhárom évesek? Mindeddig észre sem vettem! Egy tízessel többnek saccolnám őket. Milyen életük lehetett? Annyira leharcoltak, hogy nem ismerek fel senkit. És a két lány? Nem létezik, hogy egyik sem ért rá! Arra gondolni se akarok, hogy épp őmiattuk ég a gyertya a katedrán. Nem is tudok igazán figyelni a tanár úr szavaira, annyira igyekszek felismerni valakit. Rám is fürkésző pillantások vetülnek, de hiába kapok el egy-egy tekintetet, nem segít. Nem kellett volna a második felest kikérni - jól letompultam. Ezekben az ősz hajú, barázdált képű papákban sehogy sem lelem az emlékeimben élő arcvonásokat.

Méla kutakodásomból az imént még a folyosón telefonáló fickó hangja riaszt fel.

- Gaba! Mit akarsz az öt évvel előttünk végzettek közt? A mi osztályunk a folyosó végén, a negyedikes termünkben van.

*

S, hogy milyen volt az osztálytalálkozó? Azok után, amiket aznap újra, vagy újként átéltem, és a régiek közül legelőször Ziskibe futottam...

Perkáta, 2014. augusztus 5.

Szabó Terézia

Fotó: a szerző archívumából