Emlékezés a kezdetekre...

Perkáta - 1989-ben kezdődött. A polgármesteri hivataltól kerestek meg bennünket, hogy lenne-e kedvünk fogadni francia vendégeket? Rövid gondolkodás után igent mondtunk.
Aztán megkezdődött az izgatott készülődés. Többször találkoztunk csapatosan azok, akik részt kívántunk venni a vendéglátásban. Folytak a találgatások, hogy vajon milyenek is a franciák? Hogyan szállásoljuk el őket? Mit főzzünk nekik? Milyen programokat szervezzünk? Mindenki nagyon készült és próbált erő felett helyt állni a vendégeink kiszolgálásában.
Végül elérkezett a nagy nap, amikor begurult a franciákkal teli busz a „völgyre”. Az izgalom tapintható volt a levegőben, hisz senki nem ismert senkit, nem tudtunk egymásról semmit, csak papíron leírt neveket láttunk, amit még kibetűzni sem volt egyszerű feladat.
A polgármesteri hivatal nagytermében volt a vendégfogadás. Visszafogott, udvarias köszöntők, ami alatt a vendégek és vendéglátók egymástól eltávolodva szemrevételezték egymást, kissé tartózkodóan, hisz nem tudhattok, mire is számíthatunk.
Amikor egyeztettük a neveket, hogy melyik vendég kinél száll meg, vendégeink csomagjaikkal (kissé bánatos arccal) búcsút mondtak honfitársaiknak, és a perkátaiakkal elindultak a „nagy ismeretlenbe”. Elkerekedett szemmel vették szemügyre felsorakozott gépjárműveinket, büszkeségeinket: Zsigulik, Trabantok, Wartburgok, Daciák vártak ránk. Akinek nem volt saját autója, az megkért egy ismerőst, hogy szállítsa haza a vendéget és csomagjait.
Az ismerkedés gyorsan ment, hisz mindannyian rájöttünk, hogy „emberből” vagyunk. Senki nem beszélte a másik nyelvét (kivéve egy-két szerencsést!), így aztán kézzel-lábbal folyt a diskurzus. Viszont mindent megértettünk! A vendégek nagyon aranyosan „szótárral” készültek: a legfontosabbnak vélt magyar szavak és mondatok voltak csokorba szedve és kinyomtatva mindegyiküknél.
Gyorsan eltelt az együtt töltött pár nap. Színes programok, közösen töltött esték, baráti ismerkedések, találkozások, életre szóló barátságok, szerelmek...
Az ismerkedés izgalmas volt és tanulságos. Sok mindent megtudtunk egymásról. Mi magyarok rájöttünk, hogy a francia saláta nem arra való, hogy naponta ezzel kínáljuk vendégeinket. A franciák pedig arra jöttek rá, hogy a magyar vendéglátás remek, de nem kell mindig elfogadni a bort, sört, pálinkát, valahányszor csak kínálják!
Rengeteg emlék maradt meg erről az első találkozásról. Szinte mindenki tud mesélni valamit, ha megkérdezik. Akik vendéglátók voltak, amiatt, akik pedig csak tudtak a franciák érkezéséről, amiatt. Az egész falu tudta, látta az eseményeket, a sportpályán zajló focimeccsre rengetegen kilátogattak. A mazsorettek bemutatóját is sokan megnézték, a fúvószenekar hangja pedig messzire elhallatszott.
Arra is sokan emlékeznek, amikor a Muskátli Vendéglő előtti teraszon üldögélt sokáig egy francia vendég, mivel nem tudott „hazamenni”, mert nem tudta megmondani senki kérdésére sem, hogy mi a neve a vendéglátójának. De mindenki segített, és végül kinyomozták!
Talán az első búcsúzás volt a legszomorúbb. Mindannyian sajnáltuk, hogy el kell válnunk, hisz nagyon sok érzelemmel töltött fel minket ez az első találkozó. A kicsi gyerekeink hangosan sírtak, hogy maradjon még a vendég! De mi felnőttek sem tudtuk megállni könnyek nélkül. Reméltük, tudtuk, hogy fogunk még találkozni, mégis sajnáltuk, hogy el kell válnunk. És ez azóta is így van! Minden egyes elválás könnyeket csal a szemünkbe. Idővel megtudtuk, hogy sajnos többektől valóban utoljára búcsúztunk, hisz többen már nincsenek köztünk, de emléküket örökre megőrizzük vidám történeteinkben.
Eltelt több mint húsz év... Hosszú idő ez az emberi életben. Sok minden történt azóta az emberek személyes életében és a falu életében is. Van valami azonban, ami megmaradt: a barátságok és az emlékek. A Francia Klub találkozóin felelevenítjük ezeket az emlékeket képekkel, videókkal, és a régi történetek mesélésével. Ezeket nem lehet megunni, hisz mindig van valamilyen új történet, amit most hallunk először. Ha pedig már többször hallottuk, az sem baj!
Kívánom, hogy ez a kapcsolat még sokáig tartson. Bízom benne, hogy unokáink fognak majd arról kérdezni bennünket, hogy mi is történt akkor, amikor a legelső francia csoport ellátogatott Perkátára. Remélem, hogy mi pedig emlékezni fogunk rá!

Lehóczkiné Orbán Ágnes