Gondolatok - emlékek 20 év távlatából...

Perkáta - Párizs - Saint-Maximin (Franciaország) - Gyerekként, majd később felnőttként is szívesen vettem kezembe francia írók könyveit: Saint-Exupéry, Verne, Dumas, Balzac, Merle, sorolhatnám még az írókat tovább... netán azokét a könyvekét is, melyek cselekménye Franciaországban játszódik, esetleg álmaink városában, Párizsban történnek az események. Ilyen volt Remarque híres könyve, „A diadalív árnyékában”, melynek lapjain mérhetetlen mennyiségű Calvadost fogyasztanak...! De említhettem volna azt a sok francia filmet is, melyet megnéztünk, legyen az Louis de Funès netán Brigitte Bardot főszereplésével, hogy a komolyabb filmeket ne is említsem. A legkiválóbb francia festőkről se essen szó most, mert akkor kevés lesz a hely, melyet e cikkhez kaptam. Tény az, hogy vonzott a francia kultúra gyermekkorom óta. Magyar irodalmi és művészeti életünk nagyjai sem véletlenül választották Franciaországot, Párizst hosszabb-rövidebb időre lakhelyük helyszínéül! No, véletlenül sem akarok összehasonlítást végezni velük...

A 80-as évek második felében megtekintette könyvtárunkat Serge Maçudzinski úr, Saint Maximin polgármestere! Az Ébl család révén került Perkátára, akiknek lánya Andrea cserediák kapcsolatban vett részt, innen volt az ismeretség. Említette a francia polgármester, hogy már beszélt az akkori tanácselnökünkkel arról, hogy a két település vegye fel egymással a kapcsolatot, de a bürokratikus pártrendszerben ez akkor még nem volt lehetséges. A 80-as évek vége felé már enyhült a szorítás s magánkezdeményezésre először a sportolók mellett már saint-maximini polgárok is érkeztek falunkba. A látogatások koordinálását Radeczki György látta el. Mi is Ágival vállaltuk, hogy két személyt vendégül tudunk látni.

1989-ben meg is érkezett az első busz Saint Maximinből! Előtte megbeszélést tartottak a „fogadó” családok részére a községházán. A „tapasztaltabbak” tudni vélték, hogy a franciák sok salátát fogyasztanak, mi is készítsünk francia salátát..., avagy ők csak bort fogyasztanak, sört abszolút nem... Készítsünk magyaros ételeket, mert ezt is meg kell ismerniük..! A tanácsokat megfogadtuk, bár a sok bor mellett azt gondoltam, nem árt, ha sört is veszünk, majd mi azt elfogyasztjuk a barátainkkal.

Nálunk is nagy volt a készülődés. Francia saláta, töltött dagadó, sütemények, egyszóval mindenféle számunkra finomságnak tűnő kínálni való... Meglepetésre kaptunk két szimpatikus muzulmán fiatalembert a focicsapatból, akik nemhogy bort, de semmi alkoholt nem ittak. A vacsorát is át kellett variálni, hiszen disznóhúst sem ettek, így feleségem nekiállt rántott sajtot készíteni. Szegény fiatalok! Már nagyon éhesek voltak, mire elkészült a vacsora. Mi a szomszédokkal, barátokkal pedig nagyon aggódtunk francia vendégeink miatt, s hamar elfogyott a sör... Másnap mindenki mesélte az élményeket. Akik maguknak vásárolták a sört, azt szívesen elfogyasztották francia vendégeik. Amit nálunk francia salátának hívnak szinte minden háznál megmaradt, mert a vendégek nem ettek belőle. Ez után megkezdődött egymás kulináris szokásainak valódi megismerése... Nem is beszéltem még a nyelvi nehézségekről. Egymásnak meséltük a sok félreértést, komikus helyzeteket. Később ezeket a „problémákat” természetesen már egyszerűbben kezeltük, ezt is tanulni kellett!

Még ugyanebben az évben szintén magánúton, Radeczki György szervezésével megkezdődött egy perkátai csapat összeállítása, akik először utaztak Saint Maximinbe. Viszonylag elég hamar összejött egy busznyi ember, közöttük voltak azok is, akik a perkátai focicsapatot képviselték. A hosszú utat elég jól viselte a társaság. Sofőrjeink is jól tájékozódtak a külföldi utakon, Szakács József pedig rendszeres sofőrünk lett később a francia utazásokon. Mikor odaértünk első alkalommal Saint Maximinbe, jóval korábban az előtte megbeszélteknél, nagy lett a sürgölődés. Most már tudjuk, várnunk kellett volna valahol a megbeszélt időpontig, de mi annyira örültünk, hogy végre kiértünk Franciaországba, hogy ilyen „aprósággal” nem is foglalkoztunk… Francia barátaink pedig úgy telefonálták össze a fogadókat... Ezt a bakit később nem követtük el egyszer sem, mindig pontosan a megbeszélt időre érkeztek a csoportok. Mivel hamarabb érkeztünk, voltak olyan családok, akik még dolgoztak, és nem tudtak értünk jönni. Többek között mi is ilyen helyzetbe kerültünk. Mi úgy gondoltuk, hogy megmaradtunk várakozóknak, de egy család már be is vállalta, hogy négy főt fog fogadni a kettő helyett. Így lettünk Takács Istvánékkal egy helyen. Le a kalappal a fogadó család előtt, mindent igyekeztek megtenni, hogy jól érezzük magunkat. Kiváló vendéglátást kaptunk.

1991-ben tagja voltam a hivatalos delegációnak is, akik aláírták a 10 éves testvértelepülési kapcsolat papírjait. Egy kisbusszal utaztunk. A sofőrön és Ébl Istvánon kívül Radeczki György és a testület tagjai közül Czinger Imre, Kusler József, Dr. Szűcs Mihály, Lehóczki Ádám, Horváth Judit és jómagam. Jelen voltam, aláíróként 2001-ben is, amikor a következő 10 évre meghosszabbításra került ez a kapcsolat.

Nagy szó volt abban az időben a kiutazás Franciaországba, hiszen sok ember először járt „Nyugaton”. Megkezdődtek a nyári csereüdültetések is a gyermekek között. Soknak ma is ugyanazt jelenti ez az utazás, mint a kezdetekben, mert ezen kívül nincs lehetőségük a gyerekeknek külföldön üdülni, világot látni. Nincs más lehetőségük arra, hogy megtapasztalják, érdemes nyelveket tanulni, érdemes megismerni más népek kultúráját úgy, hogy s közben még jól is tudják magukat érezni. Barátságokat kötni, levelezni. Ma ez sokkal egyszerűbb a számítógép segítségével. Ha van rá mód és lehetőség, magánprogramokat is lehet szervezni oda-vissza a két település között.

Francia barátaink mindig odafigyeltek arra, hogy milyen kívánságai vannak a magyar csoportnak, mit szeretnének megnézni, figyeltek arra, melyik városba szervezzék a programokat. Előnyt élveztek a közös programok, de lehetőség volt családi kapcsolatok kialakítására is. Párizs nevezetességei mindig az első helyen álltak, de a környező települések, a megyeszékhely, a tengerpart mind-mind élményt jelentettek számunkra. Természetesen a visszafogadásnál a magyarországi programok kialakításánál is odafigyeltek a szervezők a vendégek kéréseire. Itt is voltak budapesti programok, de a közeli városok, Balaton mindig kiemelt helyen álltak-állnak az útvonal összeállításnál.

Sok kedves embert ismertem meg a kezdetek óta, sok baráttal jó kapcsolatom van a mai napig, s remélem, hogy még sokáig az is lesz, az előttünk álló évek folyamán. De szeretném a barátaim közül megemlíteni, kiemelni Daniel Lesobre urat. Sajnos ő már eltávozott közülünk. Ő volt az az ember, aki nagyon sokat tett a két település közötti kapcsolatok kialakításáért, elindításáért. Ne feledjük el, köszönet jár neki érte most is!

Volt szerencsém olyan nagy városi rendezvényen is részt venni, mint a francia Kőnapok vagy a karácsonyi vásár, ahol a város apraja-nagyja jelen volt. Ilyenkor szeretettel köszöntenek, megismernek! Megkínálnak mindenféle finomsággal, bemutatnak rokonaiknak, meghívnak ismerőseikhez, barátaikhoz. Ittlétükkor igyekszem ezt a szeretetet viszonozni, barátként fogadni őket. Ha tehettem, kinti látogatásaim során mindig betértem az ottani könyvtárba is. Számos magyar könyvvel gyarapodott a franciák könyvtára, de az itteni könyvtárról ők sem feledkeztek meg soha.

Örültem mindig annak is, hogy francia barátaink kiemelten gondoskodnak a perkátai gyerekekről. Erről beszélnek a Mikulás csomagok, amit az óvodások és iskolások kapnak immár 16 éve. Perkátára érkezett az óvodának küldött sok-sok játék, a sporteszközök az iskolának, CD-s magnó a nyugdíjasklubnak, dobozos sütemények a nyugdíjas kluboknak, használt ruha a rászorulóknak, ajándékok a perkátai francia klubnak. Ez mind-mind figyelmesség a részükről. Természetesen nem várják azt tőlünk, hogy mindezt viszonozzuk ugyanilyen mértékben, de igenis, hogy mi is ötletes apróságokkal, szaloncukorral, kisebb ajándékokkal tudunk kedveskedni a kinti gyermekeknek.

Anno, mikor megalapítottuk a francia klubot a kastélyban, akkor is az motivált minket, hogy azokat az embereket fogjuk össze, akiket érdekel a francia kultúra, akik részt vesznek, vagy részt szeretnének venni ebben a kapcsolattartásban. A perkátai francia klubban megbeszéljük egymással gondjainkat, problémáinkat, örömeinket. Közösen is ünnepelünk, szórakozunk. Itt beszéljük meg azokat a közös élményeinket, melyek az utazás során értek bennünket s nem utolsó sorban azt is, hogyan segítsük az önkormányzatot francia vendégeink fogadásában, programjaik összeállításában. Legyenek azok gyermek csoportok, vagy felnőttek. Arra törekszünk, hogy igazi klubéletet éljünk, amit több-kevesebb sikerrel meg is valósítunk. A klub nagyon jól, demokratikusan működik évek óta.

Egy kissé talán elkanyarodtam a kezdeti gondolatoktól, de még nagyon sokáig tudnám sorolni az évek alatt összegyűlt élményeimet. Úgy vagyok vele, tudják, mint a „paraszt bácsi”, aki ezt is gondolta volna, de a végén nem gondolta volna... Nem gondolta volna, hogy ennyire megszereti a Calvadost - no, nem annyit, mint „A diadalív árnyékában” című könyvben - és azt sem gondolta volna, hogy így megszereti a francia embereket.

Mosonyi György

Korabeli képek...