24. Gyermekkorom emlékei...
Egy perkátai „lámpás”

Örömmel láttam, hogy a Perkáta Online híres emberek rovatába felkerült Havrilla János neve is. Most néhány gondolattal rá szeretnék emlékezni.

Lehettem úgy 7-8 éves, amikor megismertem őt. Abban az időben vasárnaponként délután két órától nekünk gyerekeknek diavetítés, a nagyobbaknak, suttyóknak meg különböző szakkörök, felolvasások voltak a régi „kiskultúrban”. Ebéd után nálunk gyülekeztek az utcabeli osztálytársaim, játszópajtásaim, akikkel azután együtt baktattunk keresztül a falun, hogy megnézhessük a Tamás bátya kunyhóját, a Cimborákat, az Egri csillagokat.
János bácsi nem csak felolvasta nekünk a képek alatti szövegeket, de saját szavaival kiegészítette, érthetőbbé is tette számunkra a történeteket.
A filmek végén közösen beszélgettünk, esetleg vissza is játszott egy-egy részt, jelenetet.
Nagyon nagy szeretettel, türelemmel bánt velünk. A vetítések után mindig levett néhány szép mesekönyvet a polcról, hogy kedvet csináljon nekünk az olvasáshoz is.

Nálunk otthon nagy becsülete volt a könyvnek, vagyis lett volna mit olvasnom, de ezekről a vasárnap délutánokról én soha nem üres kézzel tértem haza. Volt úgy, hogy csak kölcsönöztem, de nagyon örültem, amikor vásárolhattam is a könyvekből.
Később, ahogy nőttem, már szakkörökbe is jártam, író-olvasó találkozókra, kiállításokra. Ezeket a faluban mindet a Havrilla János bácsi szervezte, és vezette is le.
Ám ez az ő munkájának csak egy része volt.
Az 1950-es 60-as években Perkáta környékén, külterületein több száz ember élt a tanyákon, pusztákon. János bácsi pedig hátán a nagy hátizsák könyvvel gyalog rótta az utat az itt élő emberekhez Bárányjárásra, Parragra, Mélyvölgybe.
Télen, nyáron, esőben, hóban, kilométereken, órákon át.
Ott volt minden rendezvényen, hétvégi bálon, mulatságon, iskolai ünnepségen. Egyik vállán zsákban a könyvek, másik vállán az összecsukható kicsi kecskelábú asztal. Szegényebb embereknek hitelre, becsületszóra is adott könyvet.

Az 1960-as években kitalálta, hogy csinál a falu néhány házánál úgynevezett fiók-könyvtárat.
Nagy örömömre az egyik kis könyvlerakat hozzánk költözött.
Sok ceremónia és nagy felhajtás nem volt vele. A padlásról lehoztuk a nagymama stelázsiját, („- Ugye mondtam, hogy ne vágjuk össze a tűzre, mert jó lesz az még valamire!”) - aztán egy kicsit átigazítottuk a nagyszobát, amiben egyébként sem lakott senki, télen meg úgysem vártunk vendéget...
A könyvtár meg úgy is csak novembertől márciusig „üzemelt”. A parasztembernek az év többi hónapjában jó ha arra van ideje, hogy a Szabad Földet kiböngéssze. Tehát a nagymama szilvalekváros stelázsija szép barnára festve bekerült az ajtó melletti hátulsó sarokba, János bácsi meg hozott egy hátizsák könyvet. Petőfit, Jókait, Arany Jánost.
Édesapámnak gyönyörű dőltbetűs cirádás írása volt. Megnyálazta a tintaceruzát, és egy rajzlapra ráírta: KÖNYVKÖLCSÖNZÉS VASÁRNAP EBÉD UTÁN!
A rajzlapot aztán kirajzszögezte a kapura.
Először 100 könyv volt a stelázsin, aztán már 200.
Végül a bátyám kiszolgált katonakufferjába is könyvek költöztek.
Vasárnap délután aztán jöttek a Gecseg-tanya környéki emberek, és ajánlgatták egymásnak a már kiolvasott könyveket. Persze a beszélgetés mellé mindig akadt egy kis pohárka hegyleve, pogácsa, vagy habos lepény.
Én akkor 6. osztályos voltam. 15 éves koromig volt nálunk a fiók-könyvtár. János bácsi nagyon bölcsen cserélgette havonta a könyveket. Terelte az egyszerű gumicsizmás parasztembert Petőfitől Emilé Zola, Gorkij fele.
Aztán az Alkotmány TSz egyik épületét a KISZ-esek felújították kultúrháznak, és a könyvtár odaköltözött. Akkor már a Papföldi emberek is odajártak könyvért.
Tudom, hogy a mai gyerekeknek az okostelefonok és a tabletek világában az információ áramlásának ez a módja talán hihetetlen, de mi akkor még másfajta életet éltünk. Az 50-es, 60-as években falun csak a könyv volt az egyetlen lehetőség amiből tanulhattunk, tudást gyarapíthattunk, szórakozhattunk. De talán a legfontosabb, hogy kapocs volt az egyszerű emberek között. Persze azt se felejtsük el, hogy azok a technika nélküli világban felnövő gyerekek is orvosok, mérnökök tanárok, becsületes, dolgos gyári munkások, mezőgazdasághoz értő, földet művelő dolgozók lettek.
Havrilla János bácsinak pedig ehhez bizony nagyon sok köze volt. Könyvei révén sok perkátai gyerek szerette meg a tanulást, ismerte a meg a tudás hatalmát.
Ma úgy mondanánk, hogy a háború utáni években Perkáta művelődésének egyik meghatározó személyisége, ikonja volt.

Nekem János bácsi a hátizsáknyi könyvet, meg a kecskelábú kis asztalkát jelenti. Meg egy bölcs tanácsát, amit a mai napig betartok, ha könyvtárba megyek:
- „Soha ne a tiszta, festékszagú könyvet vidd haza. Mindig csak a legkopottabb könyvet akard kiolvasni, mert az sok ember kezében megfordult már. Az a jó könyv.”

Köszönöm János bácsi! Igaza volt.

Perkáta, 2012. május 28., Pünkösdhétfő

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>

Havrilla János oldala >>

Havrilla János: Sorsom - életem >>