DÁTUM / NÉVNAP


HIRDETÉSEK

Szőke Imre e.v.
2431 Perkáta
Dr. Baráth Károly u. 51/A
+36 (30) 378 5478
imre.szoke19[at]gmail.com

Hosnyánszki László klíma- és villanyszerelés Perkátán és környékén

PatikaPlus Gyógyszertár Dunaújváros Tesco

B&D Kft - Dunaújváros

Suli-Soft-Design: a webes alkalmazások akadálymentesítője

József Attila Könyvtár Dunaújváros

A Perkáta Online az MTI hivatalos hírfelhasználója

legifotok.hu - Magyarország a magasból

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

18. Gyermekkorom emlékei...
IGAZ MESE A RÉGI DISZNÓTOROKRÓL...

Az úgy kezdődött, hogy a szüleim a márciusi vásárban vettek három választási malacot.
Az 1950-es években mangalicahízóink voltak, pár év múlva aztán úgymond divatba jöttek a gyorsan növő kese disznók, a yorkshire fajtájúak.
Ezek már hússertések voltak, és hatalmasra nőttek.
Ezekből a kismalacokból azonban már csak kettőt vettek édesapámék. Édesanyám váltig ragaszkodott hozzá, hogy rövid „turcsi” orrúnak legyenek, merthogy azok jó étkesek. Az egyiket mindig karácsonyra vágtuk le, a másikat februárban, Julianna napra.
Ahogy a malackák az ólba beköltöztek, a sorsuk édesapám kezébe került.
    - „Gazda szeme hizlalja a jószágot” - mondja a régi közmondás.
No, híztak is nálunk böcsülettel, mert édesapám se az ostort nem ismerte, sem a hangos szót.
Viszont minden etetésnél megsimogatta a hátukat, és cipelte a szőlőhegyről naponta a friss zöldet nekik.
Azt hiszem ezek után aztán nem is lehet azon csodálkozni, hogy egész életében egyetlen disznónak sem lett a gyilkosa. Nálunk ugyanis mindig a nagypapa volt a böllér. Mire ő „kiöregedett” ebből a pozícióból, addigra felnőtt a bátyám és ő vette át ezt a fontos munkát.
Amikor kisgyerek voltam, neveltük a csirkét, kacsát, nyulat, galambot, de a két levágott disznót egész évre kellett beosztani. Akkor még jártak lovaskocsik, amelyikről halat árultak. Abból mindig vett édesanyám, de hentesnél sohasem vett húst.
Később aztán a tsz-ben hétvégeken vágtak disznót, birkát, borjút, amit a munkaegységre osztottak ki. No, akkor már gyakrabban tudott friss húsból főzni.
Akkor most visszakanyarodok a számunkra jeles naphoz, mondhatni ünnepnaphoz, a disznóvágáshoz.
Karácsony előtt való pénteken édesanyám lehordta a padláson szépen összerakott disznótoros „muníciót”, zsírosvindőket, nagyvájlingokat, kolbásztöltőt, nagyteknyőt.
Édesapám buzgón élezte a késeket, sikálta a hastokot, a húsos szapullót... A fészer alól elővette az üstházat, mellé került a nagy kupac vágott fa is. Az egész pénteki nap az előkészületekkel tellett el. Este aztán átjött egy-két szomszédasszony, meg jöttek a nagyapámék, úgy mondták „disznósiratóba”. Vagyis hát hagymát pucolni. Bizony mire a vájling fokhagyma és vöröshagyma megpucolódott, igen csak megkönnyeztük a disznót. A férfiak borba fojtották bánatukat, a nők megízlelték a másnapra sütött süteményeket, mi gyerekek meg azon egyezkedtünk, hogy valahogy át kéne virrasztani az éjszakát, mert ha elalszunk, biztos nem ébredünk fel hajnali 4-kor. Pedig a Csepecz papa azt mondta:
    - „No, leányom hajnal négykor itt vagyok. Az anyus meg majd gyün, ha vígzett a reggeli etetetéssel.”
Szombat hajnal négykor aztán meg is jött a nagypapa. Pálinkás jó reggelt kívánt, aztán a csizmaszárából sorra előszedte a késeit, merthogy a jó böllér csak a saját szerszámjaival dolgozott.
Mamuska fogta a tálat, tett bele egy marék sót, meg egy fakanalat.
    - „No, ides akkor Isten segedelmével menjünk.”
Nekünk, gyerekeknek már csak akkor volt szabad kimennünk az udvarra, amikor megrakták a disznót szalmával.
Ezután a férfiak bejöttek egy kicsit megmelegedni, közben elkortyoltak egy bögre forralt bort.
Ekkorra én már gumicsizmában, belinerkendőbe csavarva igencsak toporogtam az ajtóban.
Kint csikorgó hideg volt, két-három viharlámpa fénye pilácsolt csak az udvaron.
Távolból egy-egy fölsivító hízó hangja hallatszott a téli csöndben, amire azonnal eszeveszett csaholással válaszoltak a kutyák.
Aztán a fellobbanó láng bevilágította a baromfiudvart és átmelegítette a szívünket, no meg a havat taposó lábainkat is.
Amikor az „áldozat” mindkét oldala szép piros ropogósra sült, mi gyerekek is megkaptuk a forró körmöket, hogy ne fázzon a kezünk, akkor leöntözték hideg vízzel és magára hagyták. Elérkezett ugyanis a reggeli ideje. Ekkora már édesanyám megsütötte a vért, jó sok vöröshagymával, majoránnával. Hozzá kenyeret, uborkát ettünk, meleg hársfateát ittunk, a férfiak meg perszer forralt bort.
Reggeli után aztán mindenki ott segített a disznó mosásánál mindaddig, amíg szép fehéren tisztán ott feküdt a hastokon.
A nagypapa vágott egy körösztöt a tokáján, azután elkezdte szétszedni.
Itt minden darab húsnak megvolt a neve, a szerepe. A sonkák, szalonnák, legalulra kerültek a sózó kádba. Hűtőszekrényünk nem lévén az oldalas, lapocka, csönkő is a füstre került. Nálunk a sonkák hat-hétig álltak a sóban. Édesapám kétnaponta forgatta őket. Mi a sózóban semmilyen fűszert vagy pácot nem használtunk.
No, de térjünk vissza a szétszedéshez.
Nagyapám, édesanyám irányításával válogatta szét a húsokat. A legnagyobb vájlingba kerültek a kolbásznak valók, az apróhúsok meg a belsőségek mentek az abálóba. Ebből lett a hurka, kervavica, meg a svárkli.
A belek tisztítását mindig a nagymama csinálta. Ott tébláboltunk körülötte, vártuk, hogy tiszta legyen a disznóhólyag, mert azt egy nádszállal fölfújta nekünk édesapám. Fölkötötte egy ereszkampóra, ott pár nap alatt szépen kiszikkadt és az volt a mi lufink.
Szemet-szájat festettünk rá, és hólyagfejnek hívtuk.
De a régi öregek a disznóhólyagot is megtöltötték kolbászhússal és felfüstölték. Ez volt a kulina.
Közben lassan elérkezett az ebéd ideje. Addigra a belek fehéren, tisztán áztak a hidegvízben. A sonkák, szalonnák, elrakásra szánt húsok, hűltek az asztalok tetején. A nagyüstben főttek a tölteléknek valók.
Ezen a napon a disznón kívül még két boldogtalan jószág volt a háznál. Sajó, akit láncra kötöttünk, meg a Sanyi macska akit a csibeólba zártunk. Nehogy a sok finomság láttán kísértésbe essenek. No azért ezen a napon ők sem koplaltak csupán a szabadságuktól lettek kissé megfosztva.
    - „No, Idesapám gyűjjenek, megterítettem!” - szólt ki a mamuska az udvarra.
Szavának volt is foganatja, csak a bátyám meg én akartunk még kint maradni „húsfölülvigyázónak”. Váltig állítottuk, hogy kóbor macskát láttunk a góré alatt.
De a „hátra kötöm a sarkatokat” mondatnak már volt foganatja.
Nem elég , hogy az ember gyerekinek félig lefagyott a lába még a sarkát is hátra kötik... No, akkor inkább csak bemegyünk…Szegény nagymama mire kifejtett engem a hóból elázott gúnyákból, lecibálta a lábaimról a csuromvizes zoknikat, kapcákat, hát alig maradt belőlem valami. Úgyhogy nekem a lészán kellett maradnom, nyakig betakarózva egy pokrócba, hogy kicsit fölmelegedjek.
A rózsás bádogtányérkámat megrakta a mama nekem a legfinomabb falatokkal.
Nálunk a disznótoros ebéd csak ropogósra sült pecsenye és sült máj volt, savanyúsággal. Ebéd alatt megbeszélték a felnőttek a délutáni teendőket. A nagyja munka már megvan, az aprólékos még hátra van. Ezek a munkák már bent a meleg nyári konyhában történtek. Első a kolbászkészítés volt. Jó sok fokhagymával, pirospaprikával és borssal. Azután következett a hurkatöltés. Májas és véres egyaránt. Gyerekkoromban nem rizst használtunk a hurkához hanem abalében főtt kukoricadarát. A hurkába csak bors és majoránna került. A svárkli készítése édesapám dolga volt. Apróra vágta a húsokat, borsot, paprikát és jó sok fokhagymát tett bele. Aztán munka közben mindig elmondta, hogy az az egy baja ennek a disznónak, hogy nincs legalább 3 gyomra. Ugyanis édesapám kedvenc kenyér mellé valója a svárkli volt.
A töltelékek maradékait a legvégén összegyúrták egy kis abalébe áztatott kenyérrel, ez volt a kervavica.
A kész kolbászok a füstölőbe kerültek, a svárkli, kervavica, hurka meg az abálóba. A sajtot tepszibe helyezték, két téglával megnyomtatták, majd a kervavicával együtt másnap az is füstre került.
Volt munka éppen elég... Az egyik asztalon a kolbásztöltő volt a fönnforgó, a másikon már a zsírnak valót aprították szorgos kezek.
Édesanyám közben meg már a vacsorával foglalatoskodott. Estére föltette a fehér damaszt asztalterítőt. A legfinomabb húsokkal főzte a húslevest, jól bezöldségezve, természetesen frissen gyúrt cérnavékonyra metélt tésztával. Utána toroskáposzta következett. A sort a frissen sült hurka-kolbász követte. Végül két-három féle aprósütemény: piskóta, lekváros bukta linzerkarika...
Édesapám természetesen hozott fel a pincéből egy-egy kancsó újbort. A disznótoros vacsorára mindig voltak vendégeink is. Szomszéd, rokon jóbarát. A disznótor az én gyerekkoromban ünnep volt. Sokszor éjfélig eszegettek iszogattak beszélgettek...
Az én szüleim mindig úgy igyekeztek, hogy egy nap alatt végezzenek a munkával. Másnap édesapám begyújtott a füstölőbe a kolbászok alá. Mindig csak akácfát használt. Azután padlásra kerültek a zsírosvindők, de most már tele zsírral. Fészer alá került az üstház meg a hastok. A mamuska meg azon fáradozott, hogy mindenki még aznap frissen megkapja a kóstolót. Mert a kóstoló abban az időben szent dolog volt. Egy darab rántani való fehérpecsenye, két jó húsos csontlevesnek, egy karika kolbász egy hurka, egy darab háj, egy összemarék töpörtyű. Ezeket szépen összerakva belekötötte egy kockás konyharuhába, amit csak mindig erre a célra használt. A vasárnapi ebéd után aztán a két nagyobbik testvérem nyakába vette a falut. Széthordták a kóstolókat. Ha jó nagy hó volt, akkor nagyon örültem, mert én is velük mehettem. Fontos személy lettem, merthogy a szánkón én fogtam a batyukat az ölemben. Volt úgy, hogy a szánkó előtt megbokrosodott a ló aztán a Mihók Örzse néném igen elcsodálkozott a hóba ágyazott kolbászon, hurkán.
De megnyugtatott minket, hogy nem a hóval van a baj, hanem a kolbász méretével. Lehetne egy kicsit hoszabb is.
Természetesen ahova mi vittük a kóstolót onnan mi is kaptunk. Így nem csak kétszer ettünk egy évben friss húst , kolbászt, hurkát, hanem nyolcszor, tízszer is. No, ezt nevezik bölcs paraszti észnek. A disznótor napján való együtt dolgozás, a fárasztó napi munka utáni beszélgetés, néha még nótázás is, összetartotta a rokonokat, barátokat.
Megosztottuk egymással gondunkat, bajunkat, bánatunkat, örömünket. Bölcs paraszti ésszel...
Vajon vannak még ilyen disznótorok?

Perkáta, 2011. december 8.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>


Ez egy ingyenes Dreamweaver sablon, amelyet a JustDreamweaver.com készített.

Impresszum      Adatkezelési tájékoztató