17. Gyermekkorom emlékei...
VAJON MIÉRT TŰNTEK EL A HÁZAK ELŐL A KISPADOK?

Gyermekkori emlékeim között kutatva talán most az összetartozásról mondanék egy-két igaz mesét.
Amikor én születtem, a szőlőhegyekre vezető utolsó két utcának még neve sem volt. A falunak azt a részét „Vöröskuti telepnek” hívták. Már iskolás voltam, amikor a mi utcánkból Sallai Imre utca lett.
Eső után tengelyig érő sárban jártak a lovaskocsik. Mi gyerekek akkor még gumicsizmásak voltunk, és boldogan dagasztottuk a nagy sarat, ám a szüleink ennek azért nem örültek annyira.
Gyerekként én csak azt láttam, egy szombat délután előttünk gyülekeztek az emberek ásókkal, lapátokkal, talicskával, lovaskocsival. A házak elé végig árkot ástak, a „Perdóc” Gazsi bácsi előtt lévő dombot lehordták elénk a gödörbe, hogy ne álljon ott tóként az esővíz.
Aztán a kerítések mellé téglatörmeléket hordtak járdának.

1958-ban csak úgy vezették be az utcánkba a villanyt, ha mindenki ad egy oszlopnak való akácfát. Édesapám három hatalmas fát vágott ki a kert végén. Persze minden épkézláb ember ott segédkezett az utcából, hogy minél előbb jöhessenek a szerelők.
Soha nem felejtem el, hogy ugráltunk örömünkben mikor kigyulladt a villany a kisszobában.
Aztán egy vasárnap délután néhányan kitalálták, hogy ha rendbe tennénk az Elekék mögött lévő legelőt, lehetne ott egy jó kis foci-, meg egy kuglipálya.
Lett is.

...most lapozok az emlékeim között.
Nyár van, vasárnap délután. A kis néprádiónk kitéve az ablakba. Az udvaron vagy tizenöt férfi ül, áll, vagy valamelyik fának támaszkodik. A Szepesi alig kap levegőt: Zakariás megszerzi a labdát, átpasszolja Hidegkútinak, Hidegkúti csinál egy cselt, és a labda már Puskás előtt pattog, Puskás lő, góóóóóóól.
- „No, emberek erre inni kell egy pohár bort.” - A szót tett követi. Édesanyám körbehordozza a vájlingot, amiben friss főtt kukorica van. Merthogy néhány asszony is üldögél a meggyfa alatt. Mi gyerekek ott játszottunk a felnőttek körül, de a gólokra mi is fölfigyeltünk.
Meccs végén aztán még töviről-hegyire megbeszélték, ki hogy játszott. Persze szóba került, hogy nagyon kéne már az eső, megbeszélték ki hányszor permetezett már a szőlőhegyen. Egy volt a gondjuk, egy az örömük.

Most ismét lapozok egyet...
Hideg őszi szél fúj, mintha hó készülődne. Későn érett be a kukorica, csuhéstul szedtük, sietni kellett. Édesapám késő este állt be az udvarba a nagy kocsi kukoricával.
Édesanyám átszólt a szomszédba, hogy jó lenne, ha segítenének a fosztásban, mert hátra vagyunk a rossz idő miatt. Nem tellett bele fél óra sem, tele volt az udvarunk segítő kezekkel. Munka közben persze viccelődtek, meséltek. Akkor este hála Istennek nekünk sem kellett lefeküdnünk. Bent ugráltunk, birkóztunk a ropogós friss kukoricacsuhéban.
Mikor aztán az összes kukorica a góréba volt, akkor a mamuska hozta a szalonnát, sonkát, bort.
Evés közben még megbeszéltek egy-két fontos dógot, aztán jóccakát kívántak egymásnak.
Akkor ez valahogy természetes volt. Eljártunk egymáshoz tollat fosztani, mákot fejteni, paprikát csumázni. Tavasszal az asszonyok egymással csereberélték az őszirózsa magját, a dáliakrumplit. Vasárnap délutánonként megteltek a kispadok. Pattogtatták az utcán a kukoricát, keverték a nyalókát. A férfiak hokedlikon, sámlikon kártyáztak, malmoztak. Akkor az utcabeliek összetartása valahogy természetes dolog volt. Pedig volt, aki Sztálinban dolgozott, volt aki Cikolán, volt aki a „csuportban”, és voltak egyéni gazdák is.
De ha a Kósa Jóska hermónikája megszólalt szombaton este, akkor mindenki egyformán járta a táncot. És amikor az Elekék kazlába villám csapott, az egész utca pillanatok alatt ott volt a vödrökkel.

Akkor ez természetes volt. De nem csak az „utcabeliek” összetartása volt természetes. Perkáta büszke, jómódú falu volt. Egész könyvet írhatnék gyermekkorom szép emlékeiből. Az utcabeliek a falubeliek összetartásáról, összetartozásából. Gondok bajok mindig voltak, csak a régi emberek valahogy nagyobb alázattal, nagyobb kitartással, és paraszti bölcsességgel viselték azokat.
Vajon miért záródnak ma be a kiskapuk?
Vajon miért tűntek el a házak elől a kispadok?

Perkáta, 2011. november 8.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>