11. Gyermekkorom emlékei...
TALÁN TÖBBET KELLENE GONDOLNI A NAGYMAMÁKRA...

Két tornyosvégű ágy, egy sublót, az almárium meg a két sarokpad az asztallal. Ez volt a nagyanyám hófehérre meszelt szobájának minden bútora.
A legnagyobb helyet a télen gondosan fosztott libatollakból, szép magasra vetett ágyak foglalták el. Nyáron kétszer háromszor is kitette az ágyneműket, hogy a nap, a szél hadd frissítse, dagassza őket. Hétköznapokon egyszerű, maga varrta ágytakarókat használt, de nagy ünnepeken előkerült a féltve őrzött bordó damaszttakaró, amihez asztalterítő is volt.
Az egyajtós szekrényt a mama így mondta ómárgya. Ebben tartották a férfiruhákat meg a röpikéket. A teteje meg tele volt befőttel. Az én kedvenc bútorom a sublót volt. Fölső fiókjában tartotta a konyharuhákat, ágyruhákat törölközőket. A középső fiókban sorakoztak a fehérneműk, ingek, rakott szoknyák gondosan élére hajtogatva
Édesanyámmal ha boltba vagy misére mentünk, soha nem kerültünk el a nagyszülői házat. Ha csak egy negyed órára is, de meglátogattuk nagyanyámat. Ő már vette is le a sublót tetejéről a kockásszakajtóval letakart tálat, amibe valami kis aprósütemény vagy gyümölcs volt.
Engem magához ölelt, puszilgatott és közben kihúzta a sublót fiókját. Velem már tovább nem is volt gondja. Itt tartotta ugyanis az újságokat, kalendáriumokat, féltve őrzött néhány könyvet, képeslapot. Nekem az volt a kincsesbánya. Teljesen elgémberedett a lábam, de én csak böngésztem bogarásztam tovább. Édesanyám már az udvarról kiabált befele.
„- Ugye mama, aki ennyit böngészi a könyveket abbul előbb utóbb pap lesz!”
No hát ez már hatással volt rám. Vágtáztam ki az udvarra, mert akár mennyire is szerettem is a könyveket, hosszú fekete ruhás pap azért nem akartam lenni.
De a sublótnak nem csak az alsó fiókja volt a kedvencem, hanem a teteje is.
Szép hímzett terítővel volt letakarva, és szebbnél szebb poharakkal körberakva. A poharak teteje szép sárga birsalmákkal volt tele, amik aztán a szobában értek meg, jó birsillattal lengve be az egész helyiséget heteken át...
Középen egy gyönyörű porcelán szűz Mária volt, karjában a kis Jézuskával. Mellette a Biblia, két-három imakönyv, meg az olvasók.
Ha hosszabb időt töltöttünk a nagymamánál, akkor behozott egy hokedlit, és arra fölállított. Percekig simogattam a Jézuska anyukáját. Nagyobb volt mint én, gyönyörű kék vállkendője volt arannyal díszítve, és mosolygott.
Olyan szépen mosolygott rám...
A mama pedig olyan szépeket tudott mesélni róla...
No és a mestergerenda... Minden fontos apróságot ott őriztek. Sokszor a karjába vett, magasba tartott, hogy kukucskáljak csak be a lyukakba, mit látok.
Mit látok? Nem is tudom hogyan lehetett ott látni...
Két nagyon pici ablak, este egy 5-ös petróleumlámpa „ontotta” a világosságot. Nagyanyámnak sohasem volt villanya. A pici kis hófehér ház mégis tele volt kézimunkával. Falvédőkkel, terítőkkel, díszpárnákkal. Ezek pedig mind este készültek, a nehéz nappali munkák után. De volt még ennek a szobának egy nagyon fontos része, ami ugyan nem bútor volt, de a téli napok igen-igen keservesek lettek volna nélküle, ez volt a búbos kemence. Jó volt télen a padkáján üldögélni, ölemben a macskagyerekekkel, hátamat hozzátámasztani a jó meleg kemence falának.
Nyáron inkább a konyha volt az a hely, ahol tartózkodtunk, ha nála voltunk. Egy boltívvel ketté volt osztva. A belső részt úgy mondták a vindófni. Itt volt a vályogból rakott sparhelt, a katlan, a kemenceajtó és a nyitott kémény.
Ott füstölődtek télen a kolbászok, szalonnák, sonkák.
Nagyanyám itt főzött, és itt melegítette az üstben a vizet a nagymosáshoz. A boltív bejárat felőli részén volt az asztal, két hokedlivel. A kászli, amibe az edényeket tartotta meg a vizespad a két ceglédi kannával. A boltív fölött a falon a tálasdeszka. Ezen voltak a tányérok, tálak, poharak.

Sokat gondolok a nagymamára...
Édesapám 8, két testvére 10 és 12 éves volt, amikor apa nélkül maradtak. Háború alatt bombatalálat érte a kis zsúptetős fehér házat, aztán odalett az egyetlen valamit érő vagyon is, a tehén. A három kisgyerekkel korán maradt egyedül, ő ugyan nem háborúzott senkivel, mégis a háború vitte el az urát, meg a háza tetejét is.
Mégsem hallottam soha káromkodni, szitkozódni. Tette a dolgát, nem panaszkodott, nem sopánkodott. Azóta sem láttam olyan gyönyörű leánderfákat, mint amilyenek neki voltak. A virágoskertben szinte kaszálni lehetett az őszirózsát, dáliát. Vasárnap misére ment, délután kiült a kispadra beszélgetni a Krajin nénivel. Ha hétköznap ment a szőlőbe kötözni, kapálni, az utolsó utcánál levette a posztómamuszát, mert ott már nem kellett koptatni, meg különben is mezitláb járni nagyon egészséges.

Sokat gondolok a nagymamára...
Soha nem hallottam átkozódni, gyalázkodni... Mindig rend és tisztaság volt nála Beszélgetett a kiscsibékkel,ölbe vette a kiskecskét ha a pulyka üldözőbe vette. Soha nem fogyott ki az apró sütemény a nefelejcse tálból.

Sokat gondolok a nagymamára...
Soha nem elégedetlenkedett, mérgelődött... Küzdött a nehézségekkel, legyűrte a betegségeket, bánatot, de boldoggá, megelégedetté tették az apró örömök.
Élvezni tudta a nap melegét, az estike illatát. Néha nála aludtam, ilyenkor ült a konyhaajtó küszöbén, én az ölében, és hallgattuk a tücskök zenéjét, a békák kórusát.
Néha a nagy csöndbe bele ugatott egy-egy kutya… ilyenkor mesélt a Göncölszekérről, a Fiastyúkról, a holdról. Ez idő tájt már cserépteteje volt a kis fehér háznak. Ő pedig embert nevelt a három kisgyerekből. Hála az égnek egyik gyerek az én drága édesapám lett.

Talán többet kellene gondolnunk ezekre a régi nagymamákra... Talán lehetne tőlük tanulni a kitartásukból, a bölcsességükből. Talán példa lehetne a nyugalmuk, az életüket irányító szeretet. Talán még megállítható lenne a többszintes otthonokban dúló harc a pénzért, az egzisztenciáért. Talán meg kellene hallani néha a nyári tücsökzenét, a sárgarigófüttyöt.

Én mindenesetre őrzöm a lekváros köcsögöt és a rózsás teásbögrét, az asztalom közepén az ő nefelejcses tányérja őrzi süteményeinek illatát. Ha rájuk nézek, megint gyerek vagyok... akit a karjában tart a nagymama, és magasra tart, hogy meg tudjam simogatni a Jézuska mosolygós arcát.

A nagyanyám 1880-ban született... Én most 63 éves vagyok...

Perkáta, 2011. augusztus 6.

Mészáros Zsuzsanna

Korabeli képek a fenti íráshoz kapcsolódóan

Egy kép 1954-ből, a legkisebb gyerek vagyok én, a többiek a testvéreim,
balról jobbra: Mészáros Julianna, Mészáros Zsuzsanna, Mészáros János és Mészáros László



A fotó 1955 körül készült, esküvői menet, az édesanyám látszik rajta középen a „belliner kendőben”



Egy kép 1937-ből, a kép bal oldalán az első édesapám testvére, második az édesapám, harmadik az édesanyám. A fotó Tatatóvároson készült, ahol édesapám katona volt, a testvére és az édesanyám éppen látogatóban voltak nála.



Katonakép 1937-ből, bal oldalt az édesapám



Ezen a képen édesanyám és édesapám van, az első két gyerekükkel, Juliska és Laci testvéremmel 1940-ben

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>